A transzcendencia egy, minket, személyeket meghaladó, állandóbb dologgal kapcsol össze bennünket: másokkal, a jövővel, a fejlődéssel, az istenivel, a világmindenséggel. Magába foglalja, mint erősségeket: fogékonyságot a szépre, hálát, megbocsátást, reményt, optimizmust, jó kedélyt, spiritualitást.

Fogékonyság a szépre Ennek az erősségnek a birtokában az élet megannyi megnyilvánulásában kiemelten észrevesszük és értékeljük a szépséget, a nagyszerűséget, ami egyben csodálattal meghatódottsággal tölt el. Mindez azáltal lehetséges, hogy túllépünk az élet anyagi kötöttségén és a szellem rezdüléseire figyelünk. Az ilyen személyek számára az élet tele van csupa szépséggel. Szépnek látnak olyan élethelyzeteket, amit mások nem, olyan mozzanatokat, amire mások még csak figyelmet sem szentelnek.

Lelkesedés A lelkesedés gyakran társul a szépre való fogékonysággal, tettrekészséget, önzetlen cselekvést, szenvedélyt jelent. A lelkes ember tele van energiával, testestől-lelkestől veti bele magát mindenbe, amit csinál.

Játékosság és humor Szeretsz nevetni és mosolyra késztetni más embereket.A humort fontos megkülönböztetnünk a célzó viccelődéstől, a csipkelődő, gúnyoló kifigurázástól. Míg ezek a másik emberben kellemetlen érzéseket keltenek, a humor felszabadító, ellazító, feszültségoldó. A humoros, játékos embert szellemi könnyedség jellemzi.

Megbocsátás. A megbocsátás két formáját tárgyalja a pszichológia tudománya. A másik emberre irányuló megbocsátás arra vonatkozik, hogy annak a személynek, aki nekünk ártott képesek vagyunk megbocsátani. Ugyanakkor létezik a helyzetekre és önmagunkra irányuló megbocsátás is. Az utóbbi a lelkiismeret-furdalás feloldását az előbbi pedig az elengedést, az elfogadást jelenti. Vallásos értelemben a megbocsátás képessége az isteni könyörületesség adománya. Miként Isten megbocsát nekünk, aként kell megbocsátanunk másoknak, kell elfogadnunk az elfogadhatatlannak tűnő élethelyzeteket, „igazságtalanságokat”.

Hála. A hála egyfajta köszönetnyilvánítás, ami elsősorban tudattalan tör fel belőlünk és képes átjárni egész lényünket. Érzelemként egyfajta csodálat, köszönet és az élet megbecsülése. A hála egy másik személy erkölcsi kiválóságának, a jó cselekedeteknek az értékelése, de lehet egyszerűen csak egy személy jelenlétének az értékelése az életünkben. („Milyen széppé teszi az életet az, hogy itt vagy velünk”) A hála jobbá teszi a szociális kapcsolatokat, sőt nagylelkűbbek és megbocsájtóbbak lehetünk általa.  Vizsgálatok bizonyítják, hogy aki köszönetnyilvánítást kap, pozitív érzelmeket él át, ahhoz hasonlóan, mint amikor valaki meglepetésszerű kedvességgel szembesül.

A hálaérzet irányulhat személytelen és nem emberi forrásokra – Istenre, a természetre, állatokra – is, de önmagunk sohasem válhatunk tárgyává. A hála az önteltség ellentéte, amikor úgy gondolkodunk, hogy minden jó kijár nekünk, csak úgy mert mi ezt megérdemeljük.

Remény, optimizmus

A nehéz helyzetek átvészelésében az egyik legalapvetőbb mozgósító erő a remény, de a mindennapi problémáinkkal való megküzdésünket is jelentősen befolyásolja, hogy mennyire vagyunk reményteliek. Az optimizmus és a remény közös vonása a jövőre irányultság, a jövővel kapcsolatos pozitív hozzáállást képviselik, amikor arra számítunk, hogy jó dolgok fognak történni velünk; a pozitív külső hatások és belső képességeink segítségével képesek leszünk megteremteni a vágyott jövőt. A reményteli ember érzi a „jó erőt” a világmindenség működésében, s ezért nem a napi történések bosszúságainak, örömeinek hullámaiban hánykolódik.

Spiritualitás. Az ember bio-pszicho-szociális és spirituális lény. A spiritualitás azt jelenti, hogy az ember felismerte szakrális mivoltát, hogy anyagi és lelki megkötöttségein túl ki Ő valójában. A spiritualitás sajátos értékrend integrálását jelenti, olyan egyetemes, minden emberben közös spirituális értékekét, mint altruizmus, humanitás, értelemkeresés, felelősségvállalás (nemcsak önmagunkért, hanem a világ, az univerzum dolgai iránt is), ugyanakkor a spiritualitással átitatott személy számára a világegyetemben minden mindennel összefügg, s ennek az élő rendszernek a részeként éli meg Önmagát. Ebből a viszonyból adódik, hogy nem képzeli sem többnek, sem kevesebbnek Önmagát az élő világ többi szereplőinél.